BakelitMánia a Pink Floydon innen és túl

1978 körül járunk, a Pink Floyd 3. koncept albuma, az Animals megjelenése után. A lemez fogadtatása vegyes volt, a kritikusok és a rádiók ízléséhez képest túl sok volt benne a basszus, és túl hosszúak voltak a számok. A Billboardon egy kis ideig 3. helyezett volt, de gyorsan lekerült onnan. A Dark Side of the Moon sikere után sokkal átütőbb albumot várt a közönség, valószínűleg a csalódás miatt nem lett olyan sikeres, mint megérdemelte volna. Erre az időszakra datálható a Pink Floyd első válsága, amikor közel kerültek a feloszláshoz.

Annak ellenére, hogy Waters ennél az albumnál kezdte átvenni az irányítást, az együttes többi tagja szerint sosem volt ennyire együttműködő, az új feleség remekül tudta kezelni az autokrata zenész kilengéseit. A többi tag mégsem tudta olyan mértékben kivenni a részét a zeneszerzésből, mint szerette volna, ötleteik nem fértek bele a koncepcióba. Talán ennek köszönhető, hogy Gilmour és Wright is nekilátott egy-egy szólóalbum elkészítésének a turné után. A munkák olyannyira párhuzamosan folytak, hogy a megjelenés is nagyjából egybe esett. Sok olyan promó anyag készült, amin együtt hirdetik a 2 szólólemezt.

Ekkortájt Mason, a dobos is belefogott első szólóprojektjébe, melyet Fictitious Sports néven adtak ki és olyan Pink Floyd közeli zenészekkel dolgozott együtt rajta mint Robert Wyatt és James Guthrie. Gondolom senki emberfia nem hallott még az albumról, nem is csoda: annyira jelentéktelenre sikeredett, hogy a kritikusok figyelmét is elkerülte.  

Az album története

David Gilmour Self Titled szólója kicsit nagyobb nyilvánosságot kapott, az Animals és a Fal között turnézott is vele. Gilmournak mindig is jó érzéke volt a marketinghez, így számtalan verzióban megjelentette, ezzel is kényszerítve a rajongókat, hogy a dalokat több példányban is megszerezzék.

Rick Wright egyedibb, jobb albumot hozott össze mint Gilmour, de viszonylagos ismeretlenségének és szerénységének köszönhetően a Wet Dream nem kapta meg azt az elismerést amit megérdemelt volna. A Billboard a 203. helyre lőtte be. Mégis - mivel nem adták ki túl nagy példányszámban -hamar elkelt a lemezboltok polcairól. Mivel ez a legjobb Pink Floyd szólómunka (a Broken China-val együtt), nem hiányozhat egyetlen rajongó polcáról sem.

Wright-nak nagyon különleges hangszíne van, mely mindig tökéletes ellenpontja volt Gilmour énekének. Ő maga idegenkedett a saját hangjától (természetesen ebben is súlyosan alulértékelte önmagát), de a saját szólólemezén nem úszhatta meg hogy énekeljen. Íme egy gyöngyszem az albumról, döntse el mindenki maga, hogy jogos volt-e Wright szigorú önkritikája.

Rick Wrightról született egy poszt korábban, ott már írtam, hogy milyen magánéleti és alkotói válságba került a 80-as évek elejére. A Wet Dream jóideig az utolsó értékelhető munkája volt, amíg vissza nem tért a Pink Floydba a Momentary Laps of Reason megjelenése után. Sőt, az album kifejezetten brilliáns, Wright kiírt magából mindent, amit Waters irányítása alatt nem tehetett. Sajnos ez sem volt elég, hogy kiragadja abból az alkohollal és kokainnal átitatott örvényből, amibe Waters szakmai féltékenysége taszította. 

A bakelitről

A lemez kalandos úton jutott el hozzám. Elkövettem azt a hibát, hogy fejest ugrottam egy licitbe anélkül, hogy figyelmesen elolvastam volna a leírást. A viszonylag alacsony induló ár nem volt véletlen: az eladó csak készpénzt volt hajlandó elfogadni. Meg is nyertem, mely némi pánikot okozott. Egyrészt nem akartam ilyen jó vételt elszalasztani, másrészt negatívot sem lett volna jó kapni a figyelmetlen licitálás miatt. Az már csak hab volt a tortán, hogy az illető nem postázott Magyarországra. Persze ez mind ott volt a leírásban. Szerencsére segítségemre sietett chicago-i barátnőm és rajongótársam, elküldte a pénzt az eladónak, és miután megérkezett hozzá a lemez, továbbpostázta nekem.

Megérte a rengeteg izgalom: ez a lemez lett gyűjteményem legbecsesebb darabja, magasan a legjobban szól mind közül. Elképesztő dinamikája van, akár high-end rendszereket is lehetne vele tesztelni, veri a 180g-os audiofil újrakiadásokat is. Valamilyen szinten ez érthető is: fehércímkés promólemezről van szó, mely friss, kopásmentes nyomóformából került ki. Rádióadóknak, újságíróknak szánták, kereskedelmi forgalomba nem kerültek. Erről tanúskodik a hátoldalon arannyal benyomott szöveg is:

A lemez felülete hibátlan, a címke alapján 1-2 lejátszásra tippelek, mielőtt hozzám került (nehéz rátenni úgy a lemezjátszóra a korongot, hogy ne érjen hozzá a tengely hegyéhez, ez pedig vékony, fényes vonalat hagy maga után a címkén) A lejátszás pattogás- és recsegésmentes, akárhogy fülelek, nem tudok egyet sem elcsípni. Vettem már gyári csomagolású lemezeket, mindegyik pattogott valamilyen szinten, ez nem. Bátran mondhatom, hogy a bakelit gyári állapotú. (MINT)

A borító többé-kevésbé jó állapotú, igazából a bakelitmániások nagy része elégedett lenne vele, én is csak a rend kedvéért említem meg, hogy a gerincen, széleken néhol kikandikál a fehér papír a nyomdafesték alól.

DE!

Nincs ringwear (körkopás, a bakelit széle okozza gondatlan tárolás mellett), fényes, kopás- és gyűrődésmentes a borító felülete, ragyogóak a színek, jó tartása van, a címkék tökéletes állapotúak. Immár a vadonatúj műanyag védőtasakban lélegzetelállítóan fest. Lemezmosás után kap majd egy új antisztatikus papírtasakot is a régi gyűrött helyett.

Az árcímkék, "best buy" matricák rontják a lemez értékét, nem beszélve a ráírásokról. Viszont többletértéket is hordozhat. E lemez esetében a borító nyomása után jöttek rá a promóterek, hogy eladhatóbb lenne az album, ha tudomására hoznák a népeknek, hogy a Pink Floyd egyik tagjának a lemezét tartják a kezükben. Az infó akár a grafika része is lehetett volna, ha hamarabb kapcsolnak az illetékesek, ezért nem rontja a lemez értékét.

A másik címke a rádióállomásoknak szólt és minden promólemezre felkerült. Tartalmazza a dalok címét, hosszát, bejelölési lehetőséget a zenei szerkesztőnek.

Mivel ez a matrica minden promólemez sajátja és teljesen érintetlen, szintén értéknövelő tényező. Annyi a szépséghibája, hogy kicsit ferdén ragasztották fel, de ez másnak talán nem lenne probléma, én túlérzékeny vagyok a párhuzamosokra.

Összességében nem lehet rá panasz, de szigorú leszek és legyen az állapota EX+

Az album utóélete

Mint Wright minden szólópróbálkozását, ezt is némi idő után kezdték értékelni. Az albumnak valóságos kultusza lett, kötelező darab lett a rajongók számára. Kazetta és Cartridge (8 sávos szalag) formátumban is megjelent. Kicsit később CD formátum is készült, de mivel a CD korszak hajnalán voltunk, nem sokat gyártottak belőle. Ritkábban lehet rábukkanni és borsos áron mérik. Értékére jellemző, hogy hamisítványok is feltűnnek a kereskedelemben, de míg az eredeti lemez felületén a szöveg a kék nyomás kihagyásával készült és a lemez felülete miatt ezüstös hatású, addig a hamisítvány nyomása kék alapon fehér, jól láthatóan raszteres.

A borító belső oldalán lévő fotó eredetije szintén felbukkant az Ebay-n, de akkor sajnos elbuktam a licitet

A Wet Dream igazán figyelemre méltó jazz-funky album, kötelező darab. A szintén Pink Floyd tag, Snowy White is közreműködött rajta (róla már korábban írtam). Az album producere maga Wright volt, ő is írta egy kivételével az összes dalt: a fenti videóban hallható szám szövegét Wright akkori felesége, Juliette írta. 

Dalok 

1. Mediterranean C – 3:52
2. Against the Odds (Rick & Juliette Wright) – 3:57
3. Cat Cruise – 5:14
4. Summer Elegy – 4:53
5. Waves – 4:19
6. Holiday – 6:11
7. Mad Yannis Dance – 3:19
8. Drop In From the Top – 3:25
9. Pink's Song – 3:28
10. Funky Deux – 4:57

Közreműködők 

• Richard Wright: Zongora, billentyűk, elektronikus zongora, Hammond orgona, Oberheim Szintetizátor, ének.
• Snowy White: Gitár.
• Larry Steele: Basszus gitár.
• Reg Isadore: Dob, ütős hangszerek.
• Mel Collins: Szaxofon, fuvola

Linkek

hu.wikipedia.org/wiki/Rick_Wright

hu.wikipedia.org/wiki/Wet_Dream_(album)