Tegnap este Roger Waters, David Kilminster és Snowy White visszavonhatatlanul valósággá vált számomra.

Waters szólógitárosa, Dave Kilminster régi kedves barát, és már évek óta terveztük, hogy egyszer az életben valahogy összefutunk. A koncert kitűnő alkalom volt erre. Hétfőn írt, hogy bármi módon, de találkoznunk kell, ennek a legegyszerűbb módja, ha leküld 2 pass-t a jegypénztárhoz.

Végigizgultam a napot, hogy vajon minden rendben lesz-e, peches típus vagyok. Ugyan Dave megadta a mobilszámát, hogy ha gond van tudjak szólni neki, de ez sem tudott igazán megnyugtatni. De kár volt aggódnom. 6 óra után érkeztünk, és már előszörre sikerrel jártam: a pénztárban ott hevert a boríték, rajta a nevem, benne 2 háromszögű matrica The Wall motívummal, és alul a DK monogram, jelezve, hogy Dave vendégei vagyunk.

Mivel a kinti szekusok semmilyen felvilágosítást nem tudtak adni hogy van-e külön bejárat, a kapunyitáskor behömpölyögtünk a tömeggel együtt. Legnagyobb meglepetésünkre még csak kísérletet sem tettek, hogy belenézzenek a táskánkba, vagy a 2 fekete hengerbe, amiben a portrékat vittem. Bent az egyik szekus az információs pulthoz irányított, ők meg elküldtek minket a 102-es szektorhoz. Ott a hostess kislányok tanácstalanul forgatták a kis cetlit amit a matricákkal kaptam és amin érthetetlen, géppel lefordított magyar nyelven állt, hogy merre is találjuk a VIP szobát. Végül vissza akartak irányítani az info pulthoz, de erre odajött egy értelmesebb, aki szerint a VIP bejárathoz kellene menni a 105-ös szektorhoz. Végre meglett az ajtó, 2 tanácstalan angol hölgyet találtam ott, szintén kék matricával. Próbáltak érdeklődni az épp ott álló szekus főnöktől, hogy mikor fogják kinyitni, mire az pánikba esett, és kézzel-lábbal próbálta meg elmagyarázni, hogy pár perc. Majd megszántam, és megnyugtattam a "néniket" hogy hamarosan bejutunk.

Ott már egy porcikám sem kívánta a bemenetelt. Kezdtem pánikba esni, egyrészt, hogy összejön-e egyáltalán a találkozó, másrészt, hogy mint fog szólni hozzám Dave. A fő problémám mégis az angoltudásom (illetve nemtudásom) volt. Évek óta leveleztünk, de még sosem kerültem olyan helyzetbe, hogy a könyvből bemagolt nyelvtani szabályokat és szavakat élőszóban is használnom kelljen. Elmondhatatlanul hiányzott a Sztaki Szótár :)

Végül ránknyitotta az ajtót egy rendkívül kedves emberke, aki a hölgyeket régi ismerősként üdvözölte, velünk is kezet fogott majd elindultunk lefele. A szekus főnök miután feleszmélt kivágta az ajtót és utánunkordított, hogy van ezeknek a nőknek belépési engedélyük????? Miután a szervező srác lesújtó pillantást vetett rá, kioldalgott.

Nekem ekkor már annyira remegett a lábam, hogy csak arra tudtam koncentrálni, hogy épségben lejussak a lépcsőn. Lent bevezettek minket a VIP szobába. Meghökkentem, hogy mennyire lepukkant volt. Kopott padlószőnyeg, koszos, málló falak, hiányos álmennyezet. Néhány rizspapír állólámpa gondoskodott a hangulatvilágításról, és egy kis kempingasztalkán sorakoztak az ásványvizek és néhány erősen közepes minőségű vörösbor (nem írom le a pincészetet, nehogy megsértsek valakit) Idegenvezetőnk meginvitált minket, hogy bátran fogyasszunk, majd elment, hogy szóljon az illetékeseknek, hogy megérkeztek a vendégek.

Lecsücsültünk a "csajokkal" a szocreál műbőr kanapéra és türelmesen vártunk, még volt vagy fél óra a megbeszélt találkozóig. Közben titokban kifigyeltem a matricájukat, egy SW volt rajta. (amit - bevallom őszintén - először RW-nek néztem, persze kiderült később, hogy nem Waters vendégei voltak)

Később bejött egy nagyobb létszámú matricás társaság, zajosan rávetették magukat a kirakott ásványvizekre meg borokra. Csak bámultam őket, én nem hogy vihorászni, még inni sem nagyon tudtam volna, annyira izgultam. Mint kiderült, valamelyik helyi rendezvényszervező családja és baráti társasága volt, aki jóban volt Waters egyik asszisztensével, így adatott meg nekik, hogy ők is lejöhessenek.

Közben az ajtót figyeltük, hogy jönnek-e már a vendéglátóink. Egy pillanatra benézett Graham, a dobos, de elszaladt, mire reagálni tudtam volna. Kinéztem a folyosóra is, kicsit távolabb néhány együttestag kártyázott lelkesen egy pókerasztalnál. Még a szobába is be lehetett hallani, hogy csörögnek a zsetonok.

Végre a megbeszélt időpontban megjelent Dave a szobában. Hirtelen úgy éreztem magam, mint akit fejbekólintottak, gyorsan összeszedtem magam és odaléptem hozzá. Mint később mondta, nem ismert meg első pillantásra, rövid, barna hajjal látott csak fotót rólam. Ehhez képest odaáll elé egy félhosszú, szőke hajú, kissé testes csaj. Mikor bemutatkoztam, akkor esett le neki hogy ki vagyok, és számomra is váratlan módon a nyakamba esett. Csak nevettünk meg sápítoztunk ahogy ott szorongattuk egymást hosszú percekig. A nagyjelenetet döbbent csend fogadta a baráti társaság részéről, néhány pillanatra meg is dermedtek. Dave csak pillanatokra engedett el, ahogy átadtam sorra az ajándékokat. Csoki, bor, az előző éjszaka rajzolt portré, a macskaimádó barátnőjének cicás ezüstmedál, mindnek úgy örült, mint egy kisgyerek. Mondta is, hogy úgy érzi, mintha karácsony lenne.

Sajnálkozva közölte, hogy tudja, hogy Waterssel is szívesen találkoznánk, de ez lehetetlen, a turnén egyáltalán nem tartott kapcsolatot a közönséggel. Kárpótlásul bevitt a backstage-be. Mindent sorra megmutogatott, a hangpultot, világítástechnikát, a bábukat, megnéztük a malacot, ami majd a közönség feje fölött fog lebegni. Aztán feltette a költői kérdést, hogy felmenjünk-e a színpadra. Még szép!

Mikor felértünk átkarolt és ellentmondást nem tűrően odahúzott a színpad elejébe. Mikor észrevették, hogy az egyik együttestag fent van a színpadon, néhányan elkezdtek tapsolni meg éljenezni, mi meg integettünk. Leírhatatlan érzés volt ott állni, mondta is, hogy most egy kicsit én is az együttes tagja lettem.

Utána sorra megmutogatta a felszerelését amik már oda voltak készítve. Elővette a gyönyörű, égetett mintás gitárját is, mint mondta, a volt barátnője díszítette, úgyhogy nincs még egy ugyanilyen a világon. Elmondta, hogy az előző show Németországban volt, és szörnyű élmény volt a számukra. A színpad elé is széksorokat raktak a dühöngőbe, és a német közönség karba tett kézzel ülte végig a koncertet. Megnyugtattam, hogy a magyar közönség ennél azért sokkal lelkesebb lesz (ISTENEM, MEKKORÁT TÉVEDTEM!!!). Lassan visszaballagtunk, mert mennie kellett öltözni (a pihenőidejét áldozta rám). Lelkemre kötötte, hogy a szünetben jöjjek vissza, majd ugyanitt találkozunk. Összeborultunk megint, majd irány a nézőtér. 

Egész jó helyre sikerült jegyet venni, a legszélső szektor legelső sorában ültünk. Pont rá lehetett látni Dave-re, amíg az utolsó téglát is a helyére nem rakták. Waters természetesen fenomenális volt, szerencsére megszabadult a "nyárimikulás" szakállától, és így megint pár évvel fiatalabbnak tűnt. Ruganyos volt, lelkes, és lehengerlő, mint mindig.

A látvány leírhatatlan volt, de erről biztos sok beszámoló születik, az én nézőpontomból inkább a személyes élmények határozták meg az estét, a koncert maga csak remek körítés volt. Egy valamit azért muszáj megemlítenem: mikor Waters a Mother, should I trust the government? sort énekelte, ember nagyságú vörös betűkkel vetítették mellé: KURVÁRA NEM! Nagyon ütött, a tömeg őrjöngött.

Nightshift kolléga gyorsabban reagált mint én, neki sikerült elkapnia az utolsó pillanatot, mielőtt a felirat eltűnt. Ezer hála és köszönet a képért!!!

Szünetben ismét a VIP szoba, miközben Dave-et vártam a folyosón, egyszer csak Snowy White jött velem szembe. Engem is meglepett, hogy mennyire megörültem neki. Őt is nagyon szeretem (blogposzt is született róla, alant megtaláljátok), és nem is csalódtam benne, készségesen aláírta a jegyet, és türelmesen megvárta hogy a kis vacak fényképezőgépünk elkészüljön a fotóval. Annyira barátságos volt, hogy elfacsarodott a szívem. Snowy imádnivaló pasas!

Még mindig Dave-et vártam a szobában, mikor belépett mellém egy feketébe öltözött, magas ember. Ránéztem, és nem hittem el, amit látok: maga Waters állt mellettem. Még fel sem fogtam az egészet, amikor közölte, hogy nem fog kezet, nem ad autogramot, nem fotózkodik, mert méltánytalan lenne azzal a több ezer rajongóval szemben, akinek ez nem adatott meg, de szíve minden melegével üdvözöl minket, és további jó szórakozást kívánt nekünk. Az angol csajoknak (mint kiderült, Snowyhoz jöttek) és nekünk még odaszólt, hogy az együttes tagjainak a barátai az ő barátai is, rendkívül örül, hogy találkoztunk, de most mennie kell. És azzal a tipikus Waters-es léptekkel visszaballagott a backstage-be, még le is utánozta a bicegését annak a puhos, kedvetlen (és valószínűleg a Pink Floyd iránt teljesen közömbös) aréna-alkalmazottnak, aki szembejött vele.

Még fel sem ocsúdtam, mikor az a kedves srác, aki az elején kijött értünk, odalépett, és sajnálkozva közölte, hogy Dave nem tud kijönni, mert technikai zűr támadt a felszerelésével, és most azon ügyködik. Kiléptem a folyosóra, a távolból integettünk egymásnak, majd eljött az idő, hogy visszakeveredjünk a nézőtérre.

A probléma megoldódhatott, mert Dave ismét lélegzetelállítót alakított a fal legtetején. A koncert végén, mikor Waters egyenként bemutatva eresztette le a színpadról az embereit, természetesen őrjöngtem, mikor Dave került sorra, s mivel a színpadról megmutattam, hogy hol fogok ülni, könnyen megtalált és lelkesen visszaintegetett.

Mindketten tudtuk, hogy ez az utolsó személyes kommunikáció közöttünk, talán mindörökre. Elszomorító érzés, de ott van mögötte az eufória is, hogy végre találkozhattunk.

p.s.:Ja, hogy az angoltudásom? :)

Pár órára előkerült valahonnan az agyam egyik porosodó polcáról, majd vissza is került ugyanoda amíg aludtam.